IMG_0452

Barabás Vivien Magdolna:

Egy „különös” szülinap

Nem hittem a véletlenekben. Sokan úgy vélik, a véletlenek az Univerzum mozgatórugói. Sokáig nem hittem nekik. Mindig úgy tartottam, hogy nincsenek véletlenek. Mindennek meg van a logikus magyarázata. Vagyis ezt „valltam” egészen tavaly nyárig – vagyis a szülinapomig –, amikor is egészen különös dolog történt velem.

Ez a nyár is úgy kezdődött, mint a többi. Bár még iskolába kellett járni, ez nem tartott vissza abban, hogy boldog legyek. Gondolom, ez igen furán hangzik egy diák szájából, aki tíz hónapból tíz hónapban arra panaszkodik, hogy minek kell iskolába járni. Hát, én annyiból vagyok optimistább, hogy általában azon a héten ér véget az iskola, amikor a születésnapom van. Ritka alkalom, mikor azon a napon történik „csoda”, de azért nem panaszkodom.

Amikor aznap reggel bementem a suliba, rögtön a barátaimba botlottam, akik fel is köszöntöttek a 14. szülinapom alkalmából. Nincs sok barátom, de akik azok, azokat igen megbecsülöm, elvégre nem minden emberben lehet megbízni. Mikor végre elengedtek a folyosóról az osztálytermembe, igen érdekes dolgot tapasztaltam. Persze, az ember osztálytársaimban nincs semmi különös, főleg ha első osztálytól kezdve ismeri őket az ember. Mondjuk, nem is ez lepett meg, hanem az, hogy mindenki ajándékot tartott a kezében. Azt el kell árulnom, hogy nem volt valami fényes a kapcsolatom a társaimmal, de ez megváltozott (szerencsére).

Mikor feleszméltem az első sokkból, elbőgtem magam. Miután megnyugodtam (a fiú osztálytársaim nem kis örömére), kezdődhetett a banzáj. Mindenkitől csokit kaptam, úgyhogy el lettem látva pár hétre édességgel. Amikor becsengettek és a helyemre mentem, egy másik kis csomagocskát találtam a padomon. Aranyos kiskutyák voltak az ajándék szatyron, és a kísérő kártyán is csak annyi volt írva: „Szeretettel!”.

–          Srácok, ezt kitől kapom? – kérdeztem, de mindenki azt mondta, hogy nem tőlük.

Mivel nem tudtam, hogy kitől kapom (meg amúgy is kíváncsi természetem van), ezért

kivettem a szépen becsomagolt, téglalap alakú kis csomagocskát. Egy könyv volt, méghozzá az az új regény, amivel az őrületbe kergettem az ismerőseimet. Annyira meghatódtam, hogy megint elbőgtem magam. A magyar tanárunk (aki akkor lépett be), nem tudta elképzelni, mi ütött belém, de amikor a társaim elmondták, hogy egy hülye könyv miatt bőgök, amit nem tudom, hogy kitől kaptam, akkor mindenki felnevetett. Hát igen. Én már csak ilyen vagyok.

            Az óra siralmasan lassan telt, pedig csak beszélgettünk. . Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy valaki könyvet adott nekem. Ráadásul valamelyik iskolatársam. Amikor kicsöngettek és kiléptem a teremből, a suli leghelyesebb sráca várt rám az ajtóban. Először nem fogtam fel, hogy rám vár, csak akkor, mikor nevetve utánam jött.

–          Nos, mit kaptál, szülinapos? – kérdezte vigyorogva.

–          Hát – kezdtem szűzi zavaromban, – egy halom édességet meg egy könyvet.

–          Könyvet? – kérdezte meglepődve. – És kitől?

–          Látod, ezt nem tudom. Amikor leültem a padomhoz, már ott volt.

–          Hm – mormogta. – Ez érdekes.

–          Inkább bizarr – nevettem, majd elköszöntem tőle, mivel tesim volt. Mondjuk neki is, de mivel két külön nemhez tartozunk, azért mégsem öltözhetünk át együtt!

Mikor elkészültem és kiléptem az öltözőből, hogy bemelegítsek, ő már a teremben volt. Nem

tulajdonítottam ennek különösebb jelentőséget, elvégre minden nem lusta ember bemelegít tesi előtt. Mondjuk, őt még nem láttam itt óra előtt, de változnak az emberek, vagy nem? Amikor elkezdődött az óra, és elkezdtünk futni, valahogy mellém keveredett és azt kérdezte, hogy idén is tartok-e szülinapi bulit. Azt mondtam, hogy persze és ha van kedve, akkor nyugodtan nézzen el, szívesen látom.

              A nap további része elég unalmasan telt. Mikor hazamentem, már minden elő volt készítve a bulihoz. Anyu azt mondta, hogy a felnőttek elmennek este, mert nem akarnak zavarni, de azért ne szedjük szét a házat. Mivel este nem lesznek itthon, ezért akkor meg is kaptam az ajándékaimat is. Persze tőlük is könyvet.

              Este hat körül, amikor megérkeztek a vendégeim, anyuék ígéretükhöz híven el is mentek. Még igazán nem indult be a buli emiatt csak iszogattunk és beszélgettünk. Valamikor hét körül aztán megérkezett Ő is. Azt hittem rosszul látok. Nem gondoltam volna, hogy eljön. Persze titkon reménykedtem, de nem akartam beleélni magam.

–          Nos, szülinapos, milyen egy évvel öregebbnek lenni? – kérdezte mögém állva.

–          Eddig jó – feleltem mosolyogva.

–          És megengeded, hogy felkérjelek egy táncra? – tudakolta komolyan.

–          Persze – feleltem teljesen vörösen.

Kézen fogott és elvezetett a tánc parkettre (ami jelen esetben a nappali volt). Épp lassú szám

jött, ezért belekaroltam. Ekkor lepődtem meg a legjobban a mai napon. Odahajolt a fülemhez és azt súgta:

–          Nem gondoltam volna, hogy tényleg tetszeni fog a könyv.

–          Te voltál? – kérdeztem teljesen ledöbbenve.

–          Hát, ja. Gondoltam valami szépet adok neked, de mivel nem ismerem az ízlésedet, és egyszer azt mondtad, hogy nálad könyvnél nem lehet mellélőni, hát gondoltam akkor azt kapsz. Amúgy jó könyv? – kérdezte fülig érő mosollyal.

–          Ühüm – csak ennyit tudtam kinyögni.

És akkor életem legszebb pillanata következett. Az arcom hoz hajolt és egy puszit

nyomott rá. Életemben nem voltam még ilyen boldog. Azt hittem, a felhők felett járok. Mondjuk, azóta is együtt vagyunk. ÉS igen, azóta hiszek a véletlenekben. Szerintem, ha tényleg véletlenül nem szólom el magam, hogy a könyveket imádom, akkor most nem lehetnék vele.