Elhurcoltak_k

Elhurcoltak emléknapja

2015. január 11-én Érd Megyei Jogú Város emléknapot szervezett az elhurcoltakért. A 8 órakor kezdődő szentmisét 10 órakor istentisztelet követte, majd 11 órakor az Elhurcoltak emlékművénél került sor a koszorúzásra F. Nagy Erika és Deák Mihály előadóművészek közreműködésével. A megemlékezés a Szepes Gyula Művelődési Központban szervezett baráti találkozóval zárult.

 A koszorúk elhelyezése előtt mondott ünnepi beszédem:

Tisztelt Polgármester Úr! 

Tisztelt Emlékezők!

 

1944 októberében, közvetlen azután, hogy a német megszállók elhagyták Érdet, Ófaluban megjelentek a szovjet csapatok. Alig három hónappal később a Vörös Hadsereg katonái több mint háromezer érdi férfit és fiút hurcoltak el munkatáborokba, malenkij robotra. Érd és a környező települések szinte teljes 15-60 év közötti férfilakosságát. A község vásárterére (a régi buszpályaudvar helyére) terelték össze őket azzal a hazugsággal, hogy munkát adnak nekik. De nem ez történt. Előbb Ercsibe, majd tovább Szegedig, Temesvárig, a Donig hurcolták őket. Volt, aki még abban az évben, volt, aki csak tíz évvel később tért haza, de az elhurcoltak fele soha nem látta viszont szülőföldjét. Jeltelen sírokban fekszenek.

Rájuk, az elhurcoltakra, az áldozatokra emlékezünk ezen a napon minden évben. Kötelességünk ez az emlékezés, kötelességünk megőrizni és továbbadni a tudást arról, ami akkor történt. Mert ha ma, holnap vagy bármikor a jövőben valaki azt mondja: „nem tudok róla”, akkor ezzel azt is állítja, hogy nem történt semmi. Ez pedig azt jelenti, hogy újra megtörténhet.

Aki nem emlékezik, aki nem akar tudomást venni mindarról, ami megtörtént, az azt is állítja, hogy minden idők Bánffy Györgyeit, Pató Jánosait, Kernács Józsefeit, Tokics Istvánjait, Dávid Páljait, Eszes Vendeljeit vagy éppen Romits Antaljait újra el lehet hurcolni. Aki nem emlékezik, az tudatlan, és aki tudatlan, azt újra és újra be lehet csapni. Minden kultúra, minden civilizált közösség, minden nemzet biztonságos létezésének alapvető feltétele a közös emlékezet. Az emlékezés tudás. A tudás pedig tapasztalat, amely biztonságot adhat. Európa történelmében sajnos számos példa bizonyítja, hogy az emlékezet, a felelősség, a szolidaritás hiánya milyen tragédiákhoz vezet.

Magyarországon évtizedekig hallgatni kellett az elhurcoltatásokról. Ez a csend nem volt más, mint hazugság. Azt hazudta, hogy nem történt meg, amit pedig elkövettek az ártatlanok ellen. Az emlékezés teszi nyilvánvalóvá, hogy ami történt, nem mese, nem kitaláció. Hogy vannak olyan tragikus eseményei a történelemnek, amelyek feldolgozása majdnem lehetetlen, de mégis kötelesség. Kötelességünk emlékezni és átadni a tudást gyermekeinknek, hogy tudjanak elhurcolt, elpusztított honfitársaink sorsáról, s át is érezzék azt.

Az én generációmnak szerencséje van. A kor, amelyben élnünk más feladatot ró ránk, reményeim szerint egy boldogabb világ megteremtésének terhét teszi a vállunkra.  Olyan világét, amelyben a teljesítmény által ítéltetünk meg. De ennek a felelősségnek akkor tudunk megfelelni, ha soha többé nem találhat megértésre az embertelenség, az erőszak. Az emlékmű, amely előtt állunk, az embertelenség áldozatainak mementója. Az ő bátorságukból, önfeláldozásukból, emlékezetükből épült. Jelzi a múltból vezető, jeltelen sírok övezte utat, s egyben megmutatja a helyes irányt a jövőbe. Hogy soha ne feledjük az áldozatokat, ne feledjük a mártírokat. És hogy soha ne feledjük a tetteseket.

Köszönöm, hogy meghallgattak!

Címke: , ,

    Vélemény, hozzászólás?

    Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.