IMG_0495

László Péter:

Bence

„…SOHA! SOHA! DE SOHA TÖBBÉ NE MERÉSZELD…!”

Már nem hallottam, mit ne merészeljek és azt se tudtam, hogy hol vagyok. Annyira dühös voltam, hogy a szemembe szép lassan könnyek szivárogtak valahonnan. Nem tudom honnan, mert az enyém nem lehetett az a kis makacs könnycsepp, ami most a szemem előtt lubickolt.
Pedig tudtam, tudtam, hogy anyának igaza van. Nagyon is igaza.

***

Két héttel ezelőtt

Szélsebesen zuhanok a föld felé. Meghúzom az ejtőernyőt kioldó zsinórt, de az ernyő nem nyílik ki. Már csak ötven méter a földig. Negyven. Harminc. Ekkor éles hangú berregés üti meg a fülemet. Az ébresztőórám zuhan mellettem. Nem tudom hova tenni a dolgot. Mit keres itt az ébr… Bamm!

Hideg verejtékkel az arcomon ébredtem. Gyorsan összekaptam magam a borzasztó álom után, és ha némi késessel is, de elindultam a suliba. Útközben egy kutyával kerültem némi összetűzésbe, mert úgy rám ijesztett a csaholásával, hogy majdnem betojtam az ijedtségtől.

Beértem az öreg és büdös iskolába, majd ledobtam magam a padomra. Előkaptam a zsebemből egy kéthetes rágót és bekaptam.

Csatt! – egy tenyér suhintott meg egy méretes pofonnal hátulról. Úgy pattantam fel, mint egy gumilabda. Rögtön szembe találtam magam a suli híres, vagyis inkább hírhedt tanárával, Bengával. Benga matekot tanított. Nagyon szarul nyomta. Megkérdeztem, hogy ezt miért kaptam. A felelet egyszerű volt: – Mert rágózol.

Nagy nehezen lenyeltem a nyelvem hegyén lévő csípős választ és bocsánatot kértem. Szívem szerint lekevertem volna neki egyet és brutálisan megöltem volna, de egy ideig még türtőztettem a bennem szunnyadó oroszlánt. A következő órákban semmi érdekes nem történt, kivéve azt, hogy bioszon szóba került a drog. Na igen. A gyenge pontom. Régebben már szívtam egy kevés marihuanás cigit, de azt mondják arról, hogy az semmi, az igazi drogokhoz képest… Néha, na jó, inkább gyakran szerettem volna betépni. Minden vágyamat kiélhettem volna abban a kevés időben.

Tanítás után, miközben hazafelé sétáltam, észrevettem néhány tróger alakot a sarkon. Már el is akartam kerülni őket, hogy ne kössenek belém, amikor megpillantottam a tűt. Igen egy drogos fecskendő volt az. Nem tudtam mit tegyek. Itt volt a lehetőség, amire vártam, amiről álmodoztam. Végre elszakadhattam volna egy ideig a valóságtól. A rémisztő tényektől az életemben. Attól, hogy apa meghalt tüdőrákban, anya egyedül nevel, három állást vállal, és még így is alig van mit ennünk. Hogy reménytelenül szerelmes vagyok egy olyan lányba, aki még valószínűleg nem is vett észre.

Mire mindezt végiggondoltam már ott álltam a srácok előtt.
– Valami gond van, kispöcs? – kérdezte flegmán a fővezér.
– Nem, semmi, csak gondoltam megkérdezem, hogy adtok-e belőle egy kis léért.
– Mennyi az a kis lé?
– Tízezer – válaszoltam bátortalanul.
– De most fizeted!
Szerencsére anya épp aznap adta oda az egész heti ebéd- illetve osztálypénzemet.
– Rendben – bólintottam rá.
Előkotortam a pénzt a zsebemből, ők meg odaadták a cuccot. Remegett a kezem. Nagyon remegett. Megfogtam a tűt és lassan a vénám felé közelítettem vele. Beleszúrtam a legnagyobb erembe az
alkaromon, és már rögtön el is bódultam egy kicsit. Fantasztikus volt. A világ egyszerre olyan vidám lett. Elszállt minden gondom, és csak a vattacukorra tudtam gondolni. Vattacukrot ettem, de azután észrevettem, hogy a vattacukor hirtelen Benga lett. Rám üvöltött. Hogy miért rágózom. Végre megüthettem. Irgalmatlanul csépeltem, ahol csak értem, és minden haragomat, dühömet és kétségbeesésemet beleöntöttem az ütésekbe.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el, míg magamhoz tértem. Az öklömből úgy csorgott a vér, mint egy vad patak. Valami meleget éreztem a seggemnél. Kezdett rossz érzésem lenni. Csak nem az történt. Nem az nem lehet. Pedig az volt. Szégyenszemre 15 éves koromban magam alá csináltam.

***

Most

Kirontottam az ajtón. …SOHA, SOHA, DE SOHA TÖBBÉ NE MERÉSZELD…!
Már nem hallottam mit ne merészeljek és azt se tudtam, hogy hol vagyok. Annyira dühös voltam, hogy a szemembe szép lassan könnyek szivárogtak valahonnan. Nem tudom honnan, mert az enyém nem lehetett azok a makacs könnycseppek, amelyek most a szemem előtt lubickoltak.

Pedig tudtam, tudtam, hogy anyának igaza van. Nagyon is igaza. Elindultam a buszmegálló felé.

Két hét telt el azóta, hogy belőttem magam, életemben először. Mert a két hét alatt többször is drogoztam. Később kiderült, hogy az egyik legkeményebb drogba botlottam bele. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy a drog felemésszen. Teljes pusztulás mind lelkileg, mind fizikailag. Csont soványra fogytam, a hajam sehol se volt, mert az egyik alkalommal leborotváltam.

Felszálltam egy buszra és bementem a belvárosba. A híd előtt szálltam le. Besétáltam a híd közepére. Haboztam. A Gondolataim szélsebesen kergették egymást a fejemben. Úgy éreztem, ahogy a vállamra ül egy ördög és egy angyal. Az angyal beszélni kezdett: – Ne tedd ezt! Se magaddal se az anyukáddal. Minden helyzetből van kiút. Tudod, hogy hajnal előtt van a legsötétebb. Ne tedd! – ekkor az ördög felpattant a másik vállamról és nekirontott az angyalnak. Felnyársalta vasvillájával. Gúnyos kacajt hallatott majd ráült az angyal hullájára. Most ő kezdett bele: – Tedd meg! Te is tudod, hogy jobb lesz ez így! Az apád meghalt, az anyád lepukkant, te egy szánalmas kis drogos vagy, hát mondd mi tart vissza attól, hogy véget vess ennek? Az életed egy romhalmaz. Tedd meg Bence!

Már tudtam, hogy leugrok. Leléptem a keskeny párkányról. A szél hangosan süvített a fülem mellet, a víz pedig egyre csak közeledett. Nem a zuhanás számított, hanem a földet érés.

***

Anya szép temetést rendezett. Szerény volt, de szép. A pap elmondta a beszédét, majd intett a segédeinek, hogy indulhatnak. A krematóriumba vitték a koporsómat. A lángok szelíden nyaldosták a faanyagot. Bárki azt mondhatta volna: nem szabad drogozni. Pedig ez nem igaz. Drogozni szabad. De könnyen lehet, hogy belehalsz.