IMG_0460

Majoros Csenge: Mangol

(részlet)

 

„Megnyomtam a telefonom oldalát, és a kijelző világítani kezdett. Az óra 16:35-öt mutatott. Fellapoztam a mappámat. Csak egyetlen név állt a papíron. Elnéztem a folyosón. Egy kislány ücsörgött rózsaszín tüllszoknyában a kispadon. Szőke haja tarkókontyban pihent. Ujjaival játszadozott, elmosolyodott, majd hirtelen újra komoly lett a tekintete. Felemelte a fejét, és rám mosolygott azokkal a gyönyörű tengerkék szemeivel. Volt bennük valami rendkívüli. Valami varázslatos…

– Alkonyi Szamóca Lilla? – kérdeztem félénken.

– Szami – nyújtotta felém piciny kezét, én pedig kezet fogtam a kis tündérrel. Valahogy magamra emlékeztetett…

– Hol vannak a szüleid? – néztem körbe, hátha meglátom őket, de sehol senki.

– Pár perce mentek el dolgozni. Egyedül vagyok – sóhajtott egyet, majd hirtelen felcsillant a szeme. – Illetve a bátyám mindjárt jön.

Átéreztem a fájdalmát. Leültem mellé a kispadra, és meredtem magam elé.

– Érezted már úgy, hogy a szeretteid nem foglalkoznak veled eleget? – fordult felém hirtelen. A meglepetéstől elnyílt a szám, de nem jött ki rajta hang. Aprót bólintottam, mire szomorkásan elmosolyodtam. Fájt így látnom a kislányt…

– És várod már a felvételit? – guggoltam le elé csevegő stílusban. – Szerintem óriási ez a felhajtás. Nézd, hogy ki kellett öltöznöm! – forgattam meg a szemeimet unottan, mire felnevetett.

– Hát, igen! Amúgy nagyon várom! – vidult. – Imádok táncolni. Ez az életem. Az az álmom, hogy híres balerina leszek – ábrándozott. Egyszerűen elbűvölő volt.

– Higgy az álmaidban és sikerülni fog – mosolyogtam rá szívből, mire kuncogott egyet.

– És neked mi az álmod? – kérdezte óvatosan.

– Én… énekesnő szeretnék lenni.

Éreztem, ahogyan elpirulok, és ezt a kislány is észrevette.

– Énekelsz nekem valamit? – nézett rám a nagy szemeivel. Nem tudtam neki nemet mondani.

– Mit szeretnél hallani?

– Amit elénekelnél nekem – nevetett fel csilingelve.

– Rendben – húzódott mosolyra a szám széle. Érdeklődve figyelt, így vettem egy levegőt, és elénekeltem neki Ellie Golding – Your Song-ját.

Figyeltem a kislányt. Néha csak úgy zavartan elmosolyodott, majd kinyitotta a száját, és elkezdett velem énekelni. Kis híján lefagytam, amikor meghallottam azt a kicsit rekedtes, kellemes, érzelmekkel teli hangocskáját. A szemeim fátyolosak lettek, de nem engedtem el a könnyeimet. A dal végén a hangunk visszhangzott a folyosón. Csak néztünk egymásra, majd magamhoz vontam és megöleltem. Erősen szorított magához. Éreztem, ahogy kicsi szíve vészesen dobog, majd lassulni kezd, végül visszaáll a normális tempójába.

– Remélem, sikerült ellazulnod! – suttogtam bele a hajába, mire hevesen bólogatni kezdett. Óvatosan eltoltam magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni. A kék íriszek beszippantottak. A kislány elnézett a vállam felett, majd hirtelen vigyorogva felpattant és szaladni kezdett.

– Stofi! – kiabálta. A folyosó végén ácsorgó alakhoz rohant, aki a falat támasztotta. A fiú a kislány közeledésére ellökte magát, felkapta a csöppséget, megpörgette a levegőben, megölelte, majd letette a földre.

Mosolyogva figyeltem a jelenetet. A srác megfogta a kislány kezét, aki húzni kezdte őt, egyenesen felém. Jó érzés volt látni, hogy a kislány vidám. Még tettek egy lépést, majd az ablakon beszűrődő fény rávetült a fiú arcára. Hirtelen olyan zavart lettem, mint mikor Liammel vagyok.

A szívem hevesen verni kezdett, szaggatottan vettem a levegőt. Egy ugyanolyan kék szempár nézett vissza rám, mint amilyen Szamié volt. A fiú velem egyidős lehetett, vagy talán egy évvel idősebb, de nem több. Kiköpött olyan volt, mint Sean O’Donnell, csak szőkésbarna változatban. Férfifazonú sötétszürke csőnadrágot viselt sötétkék raglán ujjú pólóval. A felsőtestét végigmérve feltűnt, hogy rendesen ki van dolgozva.

A fiú lenézett a húgára, aki csillogó szemmel kapta bátyjáról rám a tekintetét, majd elengedte a kezét, odafutott hozzám, és átkarolta a derekamat. Megsimítottam a fejét, mire felemelte azt, és mélyen a szemembe nézett. Automatikusan egy mosolyra húztam a számat.

– Prücsök kevés embert kedvel, de úgy tűnik, neked öt perc alatt megnyílt – szólalt meg a srác, mire felé kaptam a fejemet.

Aranyos volt, hogy így szólította a kishúgát. Hangja rekedtes volt, mégis férfias. Akár csak Liamé. Mélyen a szemembe nézett, mintha belém akarna látni, de én nem tudtam kinyögni semmit sem. Elvesztem a sötétkék szempárban, majd elmosolyodtam.

– Te jössz! – guggoltam le a kislányhoz. Csukott szemmel mélyen beszívta a levegőt, majd kifújta, és rám mosolygott.

– Szoríts nekem! – remegett az izgalomtól.

– Természetesen! Ügyes leszel! Ne feledd, az életet nem álmodni kell, hanem az álmokat élni! – nyomtam egy puszit a homlokára.

– Köszönöm! Észben tartom – suttogta mosolyogva, majd a bátyjához szaladt, aki a karjaiba zárta.

– Ügyes leszel! Szorítok neked, mint mindig! Képzeld azt, hogy nekem táncolsz! – nézett mélyen és szeretetteljesen a kislány szemébe. Azt hittem ott olvadok el helyben.

– Szeretlek, Prücsök! – ölelte magához újra szorosan és védelmezően.

– Én is – fúrta a kislány a fiú vállába a fejét.

– Ha végeztünk, elmegyünk együtt fagyizni – mosolygott rá a srác, és az ajtóhoz kísérte a kislányt.

– Egy feltétellel! – alkudozott.

– És mi lenne az? – vonta fel a szemöldökét.

– Barbi is velünk jön – mondta ki határozottan, majd óvatosan felém lesett. A fiú engem figyelt, én pedig az sem tudtam, mit mondjak.

– Rengeteg tanulnivalóm van. Ma és holnap is itt leszek egész nap. Nem tudom, mikor fogom bepótolni… – hebegtem. Valami azt súgta, hogy nem kellene elmennem velük, hisz csak negyed órája ismerem őket…

– Kérlek! – vetette be a bociszemet. Ez nem ér! Elhúztam a számat, és meghoztam a döntésemet.

– Legyen – mosolyodtam el halványan.

– Wííí! – ugrált a kislány örömében. – Imádlak!- ölelte át a derekamat újra. – Mindent meg fogok tenni azért, hogy bekerüljek! – indult el az ajtó felé. – Aztán nem rosszalkodni! – nézett vissza ránk huncutul, mire a bátyja elröhögte magát, én pedig lehajtott fejjel mosolyogtam. Az ajtó becsukódott.

– Aranyos, mikor zavarban vagy – hallottam a hangját magam elől. Felkaptam a fejemet, és farkasszemet néztem a kék íriszekkel.

A fejem szinte rákvörös lehetett, mikor nyílt a mellettünk lévő ajtó, és Liam lépett ki rajta. Nem tudom, hogy melyikünk dermedt le jobban. Ezer érzés kavargott bennem. Hirtelen olyan hányingerem lett, mint még soha. Émelyegtem. A szívverésem miatt mentőt kellett volna hívni, mert tuti nem volt egyenletes, főleg nem normális tempójú. Az adrenalin szintem a magasban volt. Aztán hirtelen a fejemből kiment a vér, és lesápadtam.

– Te mit keresel itt? – hebegtem reszketve a választól. Csokoládébarna szemeivel hol engem, hol a mellettem álló fiút figyelte.

Kirázott a hideg a nézésétől. Közömbös volt, mégis rengeteg érzés futott át az arcán. Csalódottság, düh, gúny, lenézés. Elmosolyodott. Jajj, ne! Csak ezt a nézést ne!”